éjjel 11 a Krisztinaváros utcáin sétálok. fejemben kérdés.

sétálok. Krisztinaváros, Budán. lakásban már nem bírtam ülni. a feleségem alszik vagy nem alszik nem tudom. a 8 éves fiú a szomszéd szobából felköhögött kétszer az este, valami olyan száraz köhögés. holnap orvos. szóval. mégse erről akarok írni. erről igen amúgy. a kapcsolatunkról. nyitottak vagyunk négy éve. én voltam aki javasolta. ő ráállt. most ő messzebb van benne mint én. ő havonta lát két különböző embert, én senkit. nem azért mert nem találok valakit, hanem mert nem akarom. ez egy fordulat amire nem készültem. azt hittem én leszek aki gyűjt és ő lesz aki visszahúz. fordítva lett. és ez engem zavar. nem mert. nem féltékeny vagyok. ezt fontos hogy elmondjam mert ez nem féltékenység. ez valami amire nincs jó magyar szó. ez egy érzés hogy ő megelőzött. ő rendezte magát, ő tudja mit akar, és ő használja a szabadságot. én pedig csak adtam neki és nézem. én 39 vagyok mérnök, ő 37 PR Belvárosban dolgozik, két gyerek 6 és 8. ez most akkor mi. ezt a nyitott kapcsolatot ki akarta valójában. én? ő? a saját ötletem visszafele csapott rám és most úgy érzem hogy én vagyok aki ülünk otthon esténként és ő aki él. a Krisztina körúton autók még este 11kor, egy kávézó nyitva volt a sarkán de a pincér már lerakta a székeket. nem mentem be. csak megyek tovább.